Én annyira próbálok tovább lépni, de néha azon kapom magam, hogy a párnámba sírok hajnali 3-kor , vagy olyanokat csókolok meg, akiket nem kéne, hogy ki tudjalak törölni. Vagy csak meredek a falra előttem és arra emlékszek, hogy milyen is volt, amikor te csókoltál engemet, és ahogy egymás kezét simogattuk. De próbálok tovább lépni, és ez a lényeg nem?  Legalább próbálok a rohadt életbe is…

Miért ilyen nehéz az elengedés? Miért tudjuk ilyen nehezen elfogadni azt, ami az orrunk előtt van, és miért nem tudunk túljutni azon a valamin, amit nem tudunk megváltoztatni?  Azért mert túl sokat reménykedünk. A legjobbakat reméljük, hogy még mindig itt van, holott már rég elment, messze van.. Annyira vékony a vonal a hit és a naivitás között, és néha mi túl szerelmesek vagyunk, hogy meglássuk ezt a vonalat, és túl vakok, hogy átlépjünk rajta.