Annyira nehéz szeretni és nem megutálni magadat bizonyos dolgok miatt. Annyiszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy miért mindig azokat a fiúkat vonzom be az életembe, akik csak játszanak velem. Még mindig nem szeretem magam eléggé, vagy ennyire könnyűnek tűnök a szemükben vagy mi a szar?

Természetesen ezek után csak még nagyobb káosz lesz a fejemben. És miért hagyom mindig magamat?  Az a szomorú igazság, hogy azért, mert már annyira hiányzik a szerelem az életemből, hogy beérem már bármivel, ami egy kicsit is hasonít rá, és itt rontom el mindig.
Persze sokmindenkinek tetszem, de ezeknek a többsége csal villogni akar velem, mások csak megdugni, és vannak, akik pedig túl gyávák, hogy lépjenek és inkább beérik a könnyebben kapható lányokkal, akik hagyják, hogy azt tegyenek velük, amit csak akarnak.

Nem mondom, hogy én is a jókislány kategória vagyok, mert nem. Nekem is voltak, vannak, és sajnos lesznek még gyenge pillanataim, amikor is a testi vágyok és a vonzalom felülkerekedik a józan ész határain és azon kapom magamat, hogy smárlok vagy sexelek egy olyan sráccal, akiről alig tudok valamit. Igen voltak ilyenek ls először igazából kiakadtam magamra, hogy ez nem én vagyok, mit csinálok, de mégis. Mert vonzott ez is, de rájöttem, hogy én ennél többre vágyok, nekem érzelmek is kellenek, lelki kapocs meg a többi. Türelem mondogattam magamnak eljön majd a megfelelő srác, aki keresni fog, aki tényleg akar tégedet, tényleg törődik veled. Aki sose fog kétségek között hagyni és nem lesz ebben semmiféle görcsösség, mert minden jön magától. Ő tudni fogja, hogy egy kincs vagy és, hogy egy piszok nagy mázlista, hogy az övé vagy.
Csak az a baj, hogy nem tudok már nekik hinni, nem megy. Félek, iszonyatosan félek, sőt rettegek…