Ülök az egyre sötétedő szobámban a fotelomban és nézek kifelé az ablakomon és sírni szeretnék, mert össze van szorulva a szívem, de nem tudok , nem megy.  Miért ilyen nehéz elfogadni a dolgokat? Miért harcolunk a z ellen ami elkerülhetetlen?  Mert azt hisszük, hogy  a dolgok jobbra fordulnak?  Vagy a remény? A remény, hogy ha a dolgok másképp lettek volna akkor most másak lennénk.  Jobbak, erősebbek, teljesek.

De jelenben kell élnünk. A múltat már nem tudjuk megváltoztatni. Még annyi dolgom van saját  magammal. Iszonyat nehéz összerakni magadat. Annyira hamar meg tudunk szeretni másokat, pedig alig ismerjük őket, akkor magunkat miért olyan nehéz szeretnünk?
Pedig innét kell kezdenünk. Szeretni magunkat. Magabiztosnak lenni, szarni mások véleményére. Mert azok az emberek, akiknek benne kell lennie az életünkben azok benne is lesznek, és minden tökéletlenségeddel együtt fognak szeretni.

Csak tenni a dolgunkat, és ráhagyni Istenre, a sorsa mindent. Keresni valamit és afelé menni. A jelenre koncentrálni. Nem azon aggódni, hogy ha ezt mondom, vagy ezt teszem most minden másképp lenne. Ne bizonytalanodj el és ne kezd mindenért magadat hibáztatni. Önmagad voltál, akkor ennyire voltál képes. Nehéz nagyon nehéz felvállalni önmagunkat. Én is most tanulom. Hogy kiálljak magamért, és mindig kimondjam amit akarok, ne folytsam magamba és utólag bánkódjak, hogy a fenébe is ezt meg kellett volna mondanom. És, hogy miért is kérnék bocsánatot azért, mert olyan vagyok, amilyen? Akinek nem tetszik nem tetszik, nem érdekel.

Szörnyűek ezek a hangulatingadozásaim, egyik percben jól vagyok, másik percben meg majd meghalok…

És nem nyugtat meg, hogy az idő majd segít és mindent megold…mert már több mint két hete volt és még most is cseszettül fáj….

Remélem veletek minden okés, és jól telt a hétfői napotok!

Love drágák!!