Én annyira próbálok tovább lépni, de néha azon kapom magam, hogy a párnámba sírok hajnali 3-kor , vagy olyanokat csókolok meg, akiket nem kéne, hogy ki tudjalak törölni. Vagy csak meredek a falra előttem és arra emlékszek, hogy milyen is volt, amikor te csókoltál engemet, és ahogy egymás kezét simogattuk. De próbálok tovább lépni, és ez a lényeg nem?  Legalább próbálok a rohadt életbe is…

Miért ilyen nehéz az elengedés? Miért tudjuk ilyen nehezen elfogadni azt, ami az orrunk előtt van, és miért nem tudunk túljutni azon a valamin, amit nem tudunk megváltoztatni?  Azért mert túl sokat reménykedünk. A legjobbakat reméljük, hogy még mindig itt van, holott már rég elment, messze van.. Annyira vékony a vonal a hit és a naivitás között, és néha mi túl szerelmesek vagyunk, hogy meglássuk ezt a vonalat, és túl vakok, hogy átlépjünk rajta.

Hiányzik iszonyatosan hiányzik.. majd megőrülök, annyira. Az sem segít, hogy ott villog facebook chaten az elsők között a neve, hogy elérhető, és nem ír, már 4 napja nem ír. Igazából a múlt vasárnapi közös mozizás és beszélgetés és a többi, mintha egy álom lett volna. Összekulcsolt kézzel, és ráhajtottam a fejemet a vállára ő meg az én fejemre az övét. Ahogy ott ültünk a moziban azt kívántam bárcsak megállt volna az idő.. de nem állt meg, és féltem pont attól féltem, hogy megint csak estére, megint csak pár órára okoz nekem boldogságot.. és utána  megint egy hétnyi szenvedést.  Mindenki megérdemel egy második esélyt de nem  ugyanazért a hibáért….

Ott rontottam el, hogy adtam neki egy második esélyt. Mert gyenge voltam, mert naivan azt hittem, hogy most tényleg összeszedi magát, de nem, megint magyarázat nélkül hagyott, és ahogy hirtelen bejött ismét az életembe, olyan hirtelen tűnt is el.  Nem értem, ha azt mondja, hogy normális lány vagyok és szeretne jobban megismerni, és tetszem is neki stb, akkor mi a baja? Mire vár? Fél?
Annyi kérdésem lenne hozzá, de már vasárnap este is mikor hazahozott feltettem neki néhány kérdést, és amikor azt mondtam neki, hogy csak próbállak megérteni, arra azt mondta, hogy azt nem próbáljam meg, mert saját magát se érti. Hát mondom ez kurva jó…

De nem írok neki, nincs miért, most mit írjak neki. Ennyit jelentek neki, baszik rám szó szerint.  Jön a szép szavakkal, de mikor a tettekről lenne szó sehol sincs. Hát tőlem rengeteg időt kapott, ha úgy vesszük október óta húzza ezt az egészet… vagyis nem is, augusztus óta, mert akkor találkoztunk előszőr. És ennyi idő nem volt neki elég, még most se tudja mit akar, hát akkor én így kösz a semmit.  Nincs szükségem erre a bizonytalanságra, se időm se energiám már rá. Fáj igen fáj, mert ezek a be nem teljesült dolgok kínozzák az embert leginkább. Mikor nem tudod mi miért lett így, mi vana háttérben. Könnyebben tovább tudna lépni az ember, ha közölte volna velem a tényeket, de nem képtelen rá. Ahhoz túl gyerek még, túl nyuszi…egy igazi balfax.  Remélem, hogy bánja, hogy elcseszte és remélem meg fog írni, hogy elküldhessem a francba, hogy tudja meg milyen cseszett szar érzés.

De tudom,  hogy képtelen lennék rá, mert most se tudok rá haragudni, mert nem megy. Kínoz a hiánya. Talán  nemsokára már úgy ébredek, hogy nem hiányzik, és megtanulok élni ezzel az érzéssel, amit bennem hagyott. De most még fáj, nagyin fáj. Az se segít, hogy szombaton valentin nap lesz. Hurrá.

Szóval ez most nagyon nehéz. Minden nap taylor swift dalokat hallgatok, hogy emlékezzek rá, hogy te cseszted el és hogy fájdalmat okoztál.  Csak így tudom elterelni rólad a gondolataimat. Folyton keresek valamit, amivel leköthetem magamat, és megakadályozhatom, hogy újra visszaengedjelek a fejembe, és újra meglágyuljak. Nincs értelme….

Az a baj, hogy azt várom, hogy tegyen valamit, hogy lépjen, hogy a tökéletes dolgot mondja. És az a probléma, hogy nem kéne ennek a lánynak lennem. Annak, aki ül és vár Rá.  Függetlennek kéne lennem. Tisztán kéne  gondolkodnom és nem engedi, hogy mindig nála kössenek ki a gondolataim. Igen, ilyes valakibe beleszeretni a legnehezebb dolog. És a legbutább dolog, hogy az ami az utamba áll azaz, hogy elvesztem Őt. A mindene akarok lenni, de nem vagyok. Nem az a lány vagyok, akikre szüksége van, és sose leszek az a valaki…

Igen össze fogják törni a szívedet. Ez a nyers igazság, és jobb, ha ezzel tisztában is vagy. Valaki rá fog taposni a szívedre és beledöngöli majd a földbe, mintha valami irritáló lenne a cipőjén, és nem tudsz ez ellen semmit se tenni.  Azonban ami ez után történik az mind a te döntésed, te határozod meg. És igen először sírni fogsz, és üvölteni és utálni fogod a szüleidet, és magadat fogod okolni , de az idő halad előre , és rájössz, hogy ebből valami sokkal nagyszerűbb valami lesz, mint számítottál rá.  Erőssebbé válasz attól a személytől, aki miatt egy apró porszemnek, konkrétan egy semminek érezted magadat, és rájössz, hogy ennek meg kellett történnie. Ez nem ezért volt, mert megérdemelted, vagy mert nem voltál elég  jó, szép vagy okos, hanem hogy értékeld a jót még ennél is jobban. Beleszeretsz a rossz személybe, képzeld csak el, hogy milyen gyönyörű és varázslatos lesz, ha a megfelelő személybe  szeretsz belé. Megtalálod a szabadságot, a nevetést, a tiszteletet és a képességet, hogy visszanéz és megtudd, hogy túlélted. Ez nem a te életed. Még nincs vége. Mi több még csak most kezdődik!!

És tudod mi ijeszt meg leginkább engemet? Az, hogy egy nap Te csak egy történet leszel, amit elmesélek a lányomnak, amikor összegörnyedve fekszik az ágyában, magára húzott takaróval és az összetört szívével, mikor nem evett napok óta szinte semmit, mert ott vannak azok az üzenetek, amiket küldött neki, mikor aludni se volt képes, mert az a viszlát, amit Tőle kapott minden egyes alkalommal újra összetörte és a fájdalom újból és újból a csontjáig hatolt, valahányszor becsukta a szemét. És bebújok majd mellé az ágyba és az ölembe hajtja majd a fejét, és majd megpróbálom Őt kifésülni a hajából és a könnyeivel eláztatja majd a pólómat, és akkor elmesélem majd neki a fiút, akivel 16 évesen találkoztam, aki mellém ült matekórán, akibe beleszerettem 2 hét után, aki megmentett engemet, aki kibaszottul lerombolt engemet. És elmondom majd neki, hogy menyire fájt. Annyira, hogy majdnem belehaltam. Annyira, hogy anyukám nem ment munkába, és otthon maradt velem, hogy meggyőződjön róla, hogy nem veszek be túl sok nyugtatót. És aztán elmesélem neki, hogy hogyan lett egyre jobb. Hogyan maradt abba a fájdalom. Anyukám visszament munkába. Kikeltem az ágyból. De azt nem mondom el neki, hogy néha még mindig vannak Veled álmaim és másnap alig  tudok lélegezni, vagy a Rólad készült képekről, amiket elrejtettem a padláson..