Olyan mérhetetlen szomorúság van rajtam már napok óta, amit nem tudok hova tenni. Egyszercsak elúralkodik rajtam és úgy érzem tőle magamat, mint akit elnyelt egy fekete lyuk és nem találom belőle a kiutat. Nem kéne így éreznem, jól kéne lennem meg happynek meg minden, de nem megy. Ès olyan mérhetetlen indulat és feszültség is van bennem, hogy le kéne ezt vezetnem valahogy, vagy addig futni, amíg ki nem futom magamból az összes negatív érzelmet.. És elfaradnék annyira, hogy még agyalni se lenne erőm semmin. Hagyni, hogy az élet megoldja azt, amit én nem tudok. Annyira nehéz türelmesnek lenni meg kitartónak mikor nem érzed magad többnek, mint egy rakás szerencsétlenség. Szeretnék fontos lenne, szeretném azt érezni, hogy helyem van a vilàgban, hogy jó úton járok és szerethető vagyok, de az egyetlen, amit érzek az az, hogy mennyire is pótólható vagyok és mennyire magányos. Sírni tudnék, de minek?